A két jelenség összefügg, és a fenntartható jövőnk egyik záloga lehet, ha a túl sok és túl kevés víz problémáját nem egymástól elválasztott módszerekkel orvosoljuk, hanem összefüggéseiben kezeljük. A jó hír, hogy ez nem elsősorban pénzkérdés, a rossz az, hogy az ágazati korlátok közé szorított rendszer tehetetlensége miatt nehéz elszakadni a megszokott megoldásoktól.

A Janus-arcú klímaváltozás

Talán meglepő lehet, de a téli porviharok, a hosszú nyári aszályok és hőhullámok, valamint a sártengerek és villámárvizek hasonló gyökerű jelenségek. Az éghajlatunkon egyre inkább jellemző időjárási szélsőségeket figyelmen kívül hagyó területhasználat túlzás nélkül mondható, hogy egyre több ember életét sodorja veszélybe. Emellett a gazdasági károk is növekednek, egyre nagyobb a költsége annak, hogy fenntartsuk az alkalmazkodásra képtelen gazdálkodási módokat. Bár egy-egy időjárási esemény önmagában nem tudható be a klímaváltozásnak, de lassan körvonalazódik egy tendencia, ami keserű ízelítőt ad a klímamodellek előrejelzéseiben jósolt változásokból: nagyon úgy tűnik, az éghajlatváltozás keresztjét nem csak a jövő nemzedékek fogják cipelni, egyre inkább érezzük, hogy a mi vállunkat is nyomja.

“Sokan még mindig azt gondolják, hogy az éghajlat változása pusztán a hőmérséklet emelkedésében mutatkozik meg, és egy ideihez hasonló, hűvös tavasz rögtön felerősíti a szkeptikusok hangját. A gyakorlatban azonban a globális átlaghőmérséklet-emelkedés területileg sohasem egységes, az csak a jéghegy csúcsa, hogy időszakosan hőhullámok jelentkeznek. A klímaváltozásnak a vízkörforgásra gyakorolt hatását ugyanakkor rendszeresen érzékelhetjük. A körforgás gyorsul, mára a bőrünkön érezhetjük ennek jeleit: egyre ritkábbak az ország nagy területén hulló lassú, áztató esők, helyettük kis területeket öntöznek heves záporok és zivatarok, amiket hosszú, keservesen száraz időszakok követnek. A korábban hónapokra szétoszlott csapadék jelentős része néhány óra alatt, a talajba és felszín alá történő beszivárgás, vagyis érdemi hasznosulás nélkül zúdul le és folyik ki az országból, olykor óriási problémákat okozva villámárvíz formájában” – magyarázta a problémákat Dedák Dalma, a WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője.

Mi is az a villámárvíz?

Villámárvízről beszélünk, amikor nagyon sok csapadék rövid idő alatt, kis területen, koncentráltan zúdul le hirtelen áradatot okozva. Önmagában azonban a sok csapadékból ritkán keletkezik a múlt hónapban tapasztaltakhoz fogható pusztító áradat. Az ilyen jelenségek kialakulásának kockázatát jelentősen növeli az, hogy az érintett terület domborzatának milyen a jellege – különösen a víz összegyülekezésének kedvező lejtésviszonyok, illetve a nagy szintkülönbség – és a felszínborítása. Egy katlanszerű völgy alján elhelyezkedő település, ahová a környező hegyek csapadékából származó víz lefolyik, nyilvánvalóan kitettebb a pusztító villámárvíznek, mint egy síkvidéki falu vagy város. Különösen, ha a környező domb- és hegyoldalakról a fákat, bokrokat eltávolították, netán még szintvonalakra merőleges szántás, fedetlen talaj, szőlősorok, illetve burkolt felületek is rávezetik a vizet a lakott területekre.

Míg a nagy folyóinkon bekövetkező áradatok napokkal, vagy legalább órákkal előre már jelezhetők, addig a villámárvíz érkezésére nincs idő felkészülni. Az Országos Meteorológiai Szolgálat figyelmeztetése ugyan intő előjel, de a villámárvizeket legtöbbször okozó lokálisan képződő (konvektív) csapadék előrejelzése nagyon bizonytalan, így gyakran előzmény nélkül, egyik pillanatról a másikra önti el a településeket. A hegyes-dombos lejtőkről rendkívüli sodrással lezúduló vízözön fákat, sziklákat, gépjárműveket és az emberi építmények darabjait magával sodorva különös pusztításra képes.

“Évről évre egyre több szó esik a villámárvizekről. Az elmúlt hetekben számos településen jelentkeztek súlyos problémák, ezekből is kiemelkedik Recsk, ahol sártenger borított be utcákat és tett lakhatatlanná családi házakat, valamint Gyöngyöstarján, ahol halálos áldozatokat is követelt a pusztító áradat. Ilyen tragédiák mellett már nem lenne szabad szó nélkül elmenni, hiszen a kockázatokat évek óta ismerjük, a klímamodellek pedig azt mutatják, hogy a szélsőséges időjárási jelenségek súlyosbodni fognak” – figyelmeztetett a szakértő. – Rendszerszintű változtatások kellenek a vízgyűjtők szintjén, kármentés helyett a proaktív kockázatmérséklésre kell fektetni a hangsúlyt. Az sem reális, hogy minden falu fölé nagyméretű záportározókat építsünk, minden patakmedret kibetonozzunk a gyors vízelvezetés érdekében. Mindez nemcsak drága és kivitelezhetetlen, hanem olyan tüneti kezelése a vízbőség idején jelentkező problémának, amely az aszályos időszakban csak súlyosbítja a gondokat. Mindenekelőtt a kockázatokat fokozó területhasználatokat kell felülvizsgálni, és az érintettek bevonásával átgondolt tervezés keretében, kis léptékű, rugalmasan alkalmazkodó megoldásokkal mérsékelni a veszélyeket. Bár a villámárvíz olykor elkerülhetetlen, a pusztítás gyakran jelentősen mérsékelhető gondos tervezéssel, az időjárási szélsőségekhez alkalmazkodó területhasználattal. Különösen szomorú példája ennek Recsk, ahol egy erdős terület helyén újonnan létesített külszíni bánya depóniáját – a bánya előkészítésének munkaterületén letermelt és felhalmozott földet – mosta el a víz, s az így keletkező sárfolyó tett lakhatatlanná családi házakat. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, hiszen az ilyen beruházások esetében kötelező környezeti hatásvizsgálatnak éppen az lenne a feladata, hogy feltárja a klimatikus és környezeti kockázatokat, ezáltal rámutatva a beruházások esetleges hiányosságaira” – mondta Dedák Dalma.

Az öngerjesztő folyamatok támogatása helyett alkalmazkodni kellene

A túl sok, majd túl kevés víz váltakozása erősíti egymás hatását. A heves záporoknak, zivataroknak nincs ideje beszivárogni a talajba, s így a felszín alatti vízkincsünk sem kap utánpótlást. Különösen gyorsan folyik le a víz akkor, ha kiszáradt, csupasz talajfelszínre érkezik. Ezzel a vízkörforgás felszín alatti része gyengül, ami hozzájárul ahhoz, hogy országszerte csökken a felszín alatti vizek szintje, így a tájak tovább száradnak. Az intenzív csapadék eróziót okoz, magával sodorja a szerves anyagokban gazdag, jó vízmegtartó képességű termőréteget, a csupasz alapkőzet kerül a felszínre, ami szintén fokozza a lefolyást. Ez nemcsak mezőgazdasági problémákat okoz, hanem tovább rontja a beszivárgás lehetőségeit, tovább csökkenti a talaj vízmegkötő képességét, rontja a talajok szerkezetét. Az értékes termőréteg az utakat sártenger formájában borítja el, az árkok, tavak, vízfolyások szerves anyagban gazdag anyagokkal töltődnek fel. Mindez a száraz időszakban jelentősen növeli az aszálynak való kitettséget, hozzájárul a folyók, tavak eutrofizációjához (tápanyagdúsulás, elalgásodás, hínár- és egyéb vízinövényzet-burjánzás) és számtalan további problémát okoz, ami már messze túlmutat a természetvédelmi és mezőgazdasági kérdéseken.

Összességében egy rendkívül káros, öngerjesztő folyamatról beszélünk. Az éghajlatváltozási modellek azt mutatják, hogy a pusztítóan szélsőséges időjárási események – vagyis a hosszú száraz időszakok és a rövid, de nagyon intenzív csapadék – egyre inkább életünk részévé válnak, és ezt rövid és középtávon még az üvegházhatásúgáz-kibocsátás drasztikus csökkentése sem képes megállítani, így nincs más választásunk, mint alkalmazkodni a változó körülményekhez.  

Hogyan mérsékelhetők a kockázatok?

A kockázatos területhasználatok felülvizsgálata nem azt jelenti, hogy fel kell hagyni mindenféle gazdasági használattal.

“Erdőgazdálkodás, fakitermelés lehetséges nagy vágásterületek nélkül, szántóföldi művelés lehetséges a talaj forgatása, a felszín fedetlenül hagyása nélkül, szőlőművelés lehetséges lefolyásgátló akadályok és más erózióvédelmi beruházások létesítésével, és nem szükséges a városokban sem minden talpalatnyi területet leburkolni. Mindez aszályos időszakban csökkenti a területek kiszáradását, a mikroklímát kiegyenlítettebbé téve enyhíti a hőhullámok hatásait. Továbbá – segítve a beszivárgást – gyarapítja felszín alatti vízkincsünket, ezen kívül tűzvédelmi szerepet tölt be, és nem utolsó sorban mérsékli a villámárvizek pusztításának mértékét” – sorolta a szakértő, aki hozzátette, hogy az agrártámogatási rendszer és uniós településfejlesztési pályázatok támogatást biztosítanak a szükséges változtatásokhoz.

Mindennek a kulcsa az, hogy vízelvezetés helyett segítsük a vizet beszivárogni a felszín alá, ebben pedig legfőbb szövetségesünk a természet, így a gazdálkodási módok és településfejlesztés mellett, ahol erre lehetőség van, meg kell óvnunk a természetes élőhelyeinket, helyreállítani a kisvízfolyásaink természetes medrét és árterét. Természetre alapozott, kisléptékű vízmegtartó megoldásokkal célzottan is hozzájárulhatunk a villámárvíz-kockázat mérsékléséhez: erdőben kisvizes élőhelyek – úgynevezett tókák létrehozására -, a vízmosásokban rönkgátak kialakítására, a kisvízfolyások mentén a települések védelme érdekében kisebb oldaltározók kialakítására egyaránt vannak jó példák, de az ilyen megoldások a rendszerszintű területi tervezésbe nem épültek be, mivel általában már tervezési szinten is kizárólag a drága, nagyméretű, olykor értékes lápok és mocsarak helyére épülő, minimális vízmegtartó szereppel rendelkező záportározók, illetve lefolyásgyorsítás kerül szóba.

“Évek óta tisztában vagyunk azzal, hogy az időjárási szélsőségek kockázatai csak akkor mérsékelhetők, ha a vízügyi és önkormányzati feladatok korlátain túllépünk, és a kockázatmérséklésbe bevonjuk a területhasználókat is. Ehhez általában a támogatások is rendelkezésre állnak, leginkább csak a szemléletváltást ösztönző jogszabályi környezet és az átgondolt, érintettek bevonásán alapuló tervezés hiányzik” – zárta gondolatait a szakértő.